Napok óta szeretnék elmesélni Nektek valamit, de olyan fáradt voltam :D Nem volt rá erőm. Talán tudjátok páran, hogy egy rádióban dolgozom műsorvezetőként. Ez sajnos csak a legnagyobbaknál igazán kifizetődő, mi, regionális vagy helyi rádióban dolgozók igazi szerelmi hivatásként, de általában másodállásban végezzük a munkánkat. Nekem is van egy másik melóm, de a kollégáim közül sokan „maszekolnak”.Különböző rendezvényeken konferálnak, de engem valamiért ezek a felkérések eddig elkerültek.

Tudtam is az okát a valaminek, gondoltam biztos azért mert duci vagyok. De nem nagyon túráztam ezen, ez van gondoltam, elevickélek az én kis kitaposott útjaimon. Pár hete azonban megint eszembe jutott ez a kis eszmefuttatásom, de nem szenteltem neki sok figyelmet. Két napra rá viszont hívott az egyik korábbi vendégem, hogy idén is lesz Győrben Cheerleader kupa, és ők rám gondoltak, mint háziasszony. Hát jól betojtam :) De igent mondtam, és igyekeztem úgy felfogni a dolgot, hogy le kell győznöm önmagam.

Mert lehet, hogy esténként több ezer ember hallgat, de élőben egyszerre több száznak beszélni egy olyan sportkupán, amit nem is igazán értesz…. Nagy kihívás volt egy szó mint száz. :)

Volt fogalmam a cheerleader életérzésről, nyilván a filmekből és persze a felkészülés alatt beszélgettem a szervezőkkel, versenyzőkkel is. Mindenki azt mondogatta, hogy ez mennyire egy elfogadó közeg, mindenki szurkol mindenkinek, mindenki elfogad mindenkit… Gondoltam na persze… Ismerem én a mai társadalom liberalizmusát :)

Igyekeztem picit teli nadrággal, de nyitottan érkezni, és vártam a szupermodelleket, az adoniszokat, és a miniszoknyákat. Nem mondom, hogy nem voltak jelen, de egyre másra jöttek elő a kis narancsbőrök… az indokolatlanul pici toppokban a párnás pocakok. És akkor be kellett látnom, hogy ebben a sportban mindenki megtalálja a helyét. Szükség van a nagyobb darab fiúkra és lányokra az emeléseknél, és kellenek a pici emberek is a piramis csúcsára. Az egyik csapat tagja simán beáll a másik produkciójába biztosítani az emeléseket, és amikor az eredményhirdetés előtt közösen szaltóztak, és játszottak, és drukkoltak egymásnak a színpadon, teljesen biztos voltam benne, hogy talán senki nem akadt fel a csapatkategóriákat béna angollal kimondó pocakos lány méretein. :)

Köszönöm a lehetőséget, ritkán megyek bele olyan szituációba amiben le kell győznöm magam, félek ugyanis a kudarctól, de azt hiszem itt megálltam a helyem. :) A gázsimat pedig már el is költöttem egy szuper, vastag vádlira is kiváló Landrover bakancsra. Mutatom a linkjét:

http://www.deichmann.com/HU/hu/shop/00008001315951/Hossz%C3%BA*sz%C3%A1r%C3%BA*bakancs.prod?submit=OK&emcs3=&s=2&emcs2=&imgFmt=&emcs1=&q=landrowe&emcs0=&₌1480946571030&fromCategoryDetail=&positionInList=18

Ha pedig megtetszett a teljesen elfogadó és befogadó sport gondolata, akkor keressétek bizalommal a Magyar Cheer Szövetséget :)

Zsuzsi

Van az a mondás, hogy a mai lányok annyira nincsenek hozzászokva az udvariassághoz, hogy egy egyszerű köszönést is bóknak, sőt kezdeményezésnek vesznek. Mit gondoltok erről?

A mai lányokat a duci lányokra változtatnám, illetve picit a folytatásban magam ellen fogok kampányolni. A korábbi írós felületemen már egyszer meséltem arról, hogy szerintem azért, mert duci vagyok, alapból kedvesnek és nyitottnak néznek az emberek, és folyton beszélgetni akarnak velem. Vagy panaszkodni. Uh azt hogy utálom. Amikor egy tőlem látványosan kisebb darab ismerősöm panaszkodik a súlyáról. Ezzel - idegállapottól függő, hogy - eggyel rosszabb vagy jobb, amikor rokon büszkélkedik azzal, hogy ő mennyit fogyott…

Szóval ezt alap kiinduló pontnak mondanám, ezen felül jön minden más közlési kényszerem a témában. A férfiak félnek tőlem. Főleg azok, akik amúgy lehet, hogy nyitottak lennének rám, de persze kategorikusan elzárkóznak a nyilvánosság előtt, hogy á nem, ők egy duci lánnyal. Ugyan már… Erről egyébként Eni írt egy klassz cikket, amit ide kattintva elolvashattok. Rendszeresen ismerek meg embereket a munkámból kifolyólag, és szinte hallom alkalom adtán azt a leguruló Kilimandzsárót, ami elhagyja az úriember szívét annak a mondatnak hallatán, hogy nem vagyok egyedülálló. Uh jól van, akkor ez a duci lány nem akarja, hogy kikezdjek vele…. Kövezzetek meg, de én rendszeresen találkozom ezzel a dologgal.

A mai közmondás rész viszont némiképp helytálló szerintem. Nem vagyunk hozzászokva az ajtókinyitáshoz, az összenézéskor mosolygáshoz, az előzékenységhez. Persze vannak kivételek, és remélem is hogy mindannyiunk életében van ilyen, de lássuk be, nem ez az átlag. A lelki igényeink miatt tehát majdnem jogos az a kis szikra amit a nőiességünk oltárán áldozó férfi okoz nekünk egy két bókkal. Még akkor is ha ártatlanul teszi mindezt. Főleg száraz évszakban… főleg amikor nem kapsz otthon eleget belőle. Főleg amikor rossz napjaid vannak, és sminkelni sem volt kedved. Nem is mindig érzem ezt gondnak. Eljátszani a gondolattal… gyors flört a liftben, amit egy gyors vacsora és gyors egy éjszaka követ… vagy az esküvői ruha szabásának kitalálása a tiltólistás vendégkörével együtt akit tuti nem hívunk meg a lagzira… Igen, néha túlzásokba esem :D

De nem olyan nagy baj ez szerintem. Csak tudni kell a helyén kezelni a dolgot. El lehet mélázni a fent említett dolgokon, de le is kell tudni zárni a csodás nászút gondolatmenetével, amikor a fehér homokban – amiben egyetlen egy darab rovar vagy ízeltlábú sincsen – szerelmeskedtek a naplementében….

Ha Ti is duci kislányként kezdtétek a nagylányos vásárlások szenvedéseit, akkor biztosan ismerős a szituáció, amit elmesélek.

Én sosem voltam vékony, már gyerekkoromban is nehézséget jelentett a ruhavásárlás. Derékban kellett a nagyobb méret, de hosszúságban egy félembernyit kellett levágni mondjuk a nadrágokról :) Ez azonban bőven eltörpül anyáink félszeg kérdése mellett az eladó felé: a kislánynak keresek nadrágot, van a méretében? Ami pedig még ennél is rosszabb, az az eladó lesajnáló tekintete. Talán épp ezek a tapasztalások vezettek ahhoz, hogy egyszerűen utálom ha hozzám szólnak egy üzletben, mert semmi szükségem az elutasításra, inkább rájövök én, hogy a magamfajta gyönyörgombócnak itt nem terem megfelelő csomagolópapír… :)

Aztán jött az internet… Meg jöttek a turik. És a világ megváltozott. :) Tudom, hogy sokan bátortalanul álltok az internetes ruhavásárláshoz, de én nagy rajongója vagyok. Egyetlen egy dolog a titok. Mérni kell. Rengeteg lehetőségünk van, jó áron vásárolni, csak válogatni kell. Én már a haladó kategóriába gondolom magam, mert merek külföldről is vásárolni, de ha előbb itthon próbálkoznál, akkor ezeket a felületeket ajánlom jó szívvel:

Vatera

Habár herótom van a „trendi” „szuper divatos” „fiatalosan is csinosan” és a „ennél szebbet nem találsz” marketing dumáktól amikkel az egyszerű halandók próbálkoznak a termékeik eladásakor, de ha ezen túlteszed magad akkor szuper cuccokat tudsz kifogni, nagyon jó áron. Ehhez csak türelem, és a megfelelő kulcsszavak kellenek. Na meg valóban a mérőszalag, amit muszáj használnod mert a ruhába írt méret tudod, hogy sokszor csalóka. Ebben az esetben, és persze a többiben is azonban fontos, hogy ne szakadj el a valóságtól. Én általában abba a hibába esek, hogy úgy megörülök egy ruhadarabnak, hogy milyen nagy méretben kapható, hogy sajnos túlvállalom magam. Így lettem egy büszke tulajdonosa a napokban egy 58-as velúrbőr blézernek, ami az 52-es kis testemen úgy lóg mint tehénen a gatya :)

Facebook

Én nagyon kedvelem a Facebookos csoportokat. Ma már rengeteg embernek ott a net a telefonján, azonnal lehet üzenetet váltani, plusz képet kérni, egyeztetni a részleteket. Az én vásárlásaim során nekem ezek a csoportok váltak be:

https://www.facebook.com/groups/1410775295814240/?ref=group_browse_new

https://www.facebook.com/groups/608589769183480/?ref=group_browse_new

https://www.facebook.com/groups/moletti.ruhazat/?ref=group_browse_new

https://www.facebook.com/groups/divatbarlang/?ref=group_browse_new

Külföldi oldalak

Mi családilag nagy netes vásárlók vagyunk, pl. a Tesco nagy bevásárlást is minden hónapban a neten csinálom. Egyértelmű hát, hogy ha mondjuk elektronikai vagy egyéb élvezeti dologra van szükségünk akkor az első dolgunk a kedvenc webáruházak meglátogatása. Az Ebay-t kb 3 éve használjuk aktívan, még soha semmi problémánk nem volt a dologgal, sőt, ha esetleg egy termék nem úgy érkezett ahogy mi azt szerettük volna, akkor nagyon készségesen segítettek. Nagy előnye ennek a webáruháznak, és pl. a Wish felületének is, hogy rengetegszer nincs postaköltség. Akár Kínából is rendelhetsz, ha international free shipping-es a szajré, akkor egy filléredbe sem kerül pluszban. Az elmúlt hetekben ismerkedek egy új oldallal, ami meglepően olcsó, nagy a választék plus size ruhákból, és egy egyszerű Facebookos regisztrációt, illetve egy csoportba belépést követően ők is ingyenes szállítással kecsegtetnek. Az innen rendelt ruhám még nem érkezett meg, de nagyjából 3600 Ft-ért fogok – remélhetőleg – hozzájutni ehhez a csodához 54-es méretben:

http://www.dresslily.com/plus-size-asymmetric-christmas-dress-product1795228.htm

Nadrág

Ez kemény meló belátom. Én eddig még csak cicanacit, illetve bő nyári nadrágokat vásároltam a neten, ebben elég félénk vagyok, mert ahogy a blogom címe is mutatja, én a pocakos lányok táborát erősítem :) Viszont ami nálam eddig szuper toplistás befutó vásárlós oldal az a következő:

https://www.facebook.com/media/set/?set=oa.754575291310833&type=1

Meséljetek a Ti tapasztalataitokról, hátha Nektek köszönhetően találom meg az új kedvenc ruhadarabom. Remélem én is segítettem egy picit :)

Zsuzsi

fotó: http://thecurvyfashionista.com

Pár napja meséltem Nektek, hogy egy régi vágyam teljesült, elmentem egy fotózásra. Nem voltam valami magabiztos, ez enyhe kifejezés, de azt hiszem a végeredményen talán nem látszik.

Azért mutatok Nektek egy kis szeletet a képekből, hogy merjetek Ti is vállalkozni, mert semmi okunk takargatni azt amink van. Még akkor sincs, ha éppen pillanatnyilag egy gonosz kis kobold azt súgja a fülünkbe.

Külön köszönet a szupercuki fotósnak, aki biztos szívesen segít Nektek is feloldódni :)

Zs

A napokban sokat gondolkoztam valamin. Megkeresett egy ismerősöm egy témával, amiről szeretné, ha megkérdeznélek Titeket, és ahogy az első bejegyzésemben is írtam, legyünk egymás tanácsadói. Érdekel a véleményetek :)

Most kivételesen nem a „hogyan fogadna el engem egy férfi, ha ilyen duci vagyok” problémakörrel foglalkozunk, hanem pont az ellenkezőjével. Hogyan fogadjak el egy férfit, aki sokkal kisebb nálam?!

Kedves barátnőm a következő levelet írta nekem:

Hogy besegítsek a kérdezőnknek hozzáfűzöm, hogy itt nem magasságról, hanem a szélességről van szó, nevezetesen a lány mondjuk súlyban kétszer akkora mint a fiú. Mit gondoltok Ti, akik akármilyen kapcsolatban éltek? Érdemes nekünk diszkriminálni egy srácot, amiért kisebb mint mi? Fontos annyira a külső, hogy befolyásolja az érzéseinket? Erre lennék kíváncsi!

Kezdem az én véleményemmel:

Most Ti jöttök, mit mondanátok a lány problémájára?

Zs

Pár hete fotózáson jártam. Nem ez MÉG nem a világhírnév felé vezető út első állomása, csak a saját kis önbizalmam doppingolása. Nagyon vártam, és a napokban kézhez is veszem a végeredményt, de maga a készítés folyamata mégsem volt annyira zökkenőmentes mint vártam.

Van több fotós kollégám is, mindegyikkel jóban vagyok, de így utólag is úgy érzem, hogy jól döntöttem amikor egy hölgyet kértem meg a képek elkészítésére. Maját egy korábbi rendezvényünkről ismerem. Ott akkor még lufihajtogatóként volt jelen, de az internetnek köszönhetően azóta is láttuk egymást pillanatait. Láttam, hogy mostanában fotózással foglalkozik, és nem is teketóriáztam sokat, felhívtam, és időpontot egyeztettünk. Utcai, divat plus size fotókat szerettem volna, és ő ebben abszolút partner volt. Nagyon kedvesen állt a méreteimhez is :)

A fotózás napján szuper sminket készített nekem a város egyik legmenőbb sminkmestere, és a ruháimat is alapos gonddal választottam ki. Ennek ellenére borzasztóan izgultam, és egyáltalán nem voltam komfortos a préda szerepében. A magabiztosságom a béka feneke alatt, és az egyébként kirakatban (hangszórókban) élt életem minden kis emléke is koszos papírfecniként landolt a kukában.

A fotós nagyon aranyos volt. Jó „RubintRékaként” biztatott, lelkes volt, dicsért, én mégis esetlenül forgolódtam a híd korlátján, vagy egy várfal tövében. Nagy csalódás voltam. Ami pedig szörnyű, hogy nem csak magamnak, hanem ennek a szupercuki lánynak is, aki azt gondolta (jogosan, mert előzetesen ezt közvetítettem a nagyvilágba) hogy na majd most egy karakán csaj pózol az objektív előtt.

Megszégyenülve kullogtam a szoknyámhoz egyáltalán nem illő gumicsizmában a városom főterén, kezemben a magassarkúmmal, amiben persze járni nem, csak pózolni tudok, azt sem túl nagy sikerrel. És talán ezen a ponton nem csak én, hanem a fotós is borzasztó kellemetlenül érezte magát. Elmondott ugyanis egy sztorit.

Azon a rendezvényen, ahol először találkoztunk, én mint szervező voltam jelen. Beszéltem, rendezkedtem, viseltem magam, mert akkor épp rendben voltam. Ismerjük ezt az érzést ugye? Amikor ha kis élccel is a hangunkban, de bele tudjuk mondani a tükörbe, hogy "uh na ki ez a jócsaj?" :) Szóval a fotósom ezt a lányt látta. Aki mint kiderült olyan hatással volt rá, hogy ha nem is gyökeresen, de megváltozott az élete. Elkezdett bátrabban öltözködni, kinyílt, és viselni tudta az alakját, amit egy csodababától kapott ajándékba.

Most viszont ott álltunk. Fordított felállásban. Nekem kellett a tuning, és ő adott erőt. Ez valahol így is van rendjén, hiszen nem lehetünk mindig a toppon, csak azt gondoltam érdemes ebben a dologban elidőzni picit. Miszerint sosem tudhatod, hogy mit váltasz ki a másikból. Neki mennyit segít egy mosoly, vagy milyen kategóriába kerülsz mostantól egy rossz lábú felkelés miatt. Talán nem szükséges most megváltanunk a válasszal a világot, elég csak elmélázni rajta. Mindent visszakapunk amit adunk, szerencsére ezen a vasárnapon a karma a ducikkal volt ;)

Zs

ui: A rajtam és velem dolgozó szakembereket ezeken a linkeken éred el:

Zsurzs Sminkműhely

Maja Photo

Foró: etsy.com

Egy ideje gondolkozom azon, hogy újra elkezdek írni. Korábban volt már próbálkozásom, egy elég népszerű blog gazdája voltam, de akarva akaratlanul beletettem saját magam egy olyan skatulyába, aminek én nem mindig tudtam megfelelni.

Egy duci bloggertől azt várjuk, hogy mindig pozitív legyen. Menő ruhákat mutasson, szuper tippeket a mindennapokhoz, az önelfogadáshoz, de ha jó mélyen magunkba nézünk, ez az esetek legkisebb százalékában kivitelezhető. Amikor feladtam a kis missziómat, akkor picit el is határolódtam a témától. Szerettem volna hétköznapian kezelni, hogy duci vagyok. Igen az vagyok. És? Kit érdekel. Tök átlagos ez a dolog. Kifejezetten bosszantottak ( és még ezt teszik a mai napig is ) azok az életmód tanácsadók, akik azt hiszik, hogy amiért folyton azt szajkózzák, hogy igen, fogadd el önmagad, csodaszép vagy, te vagy a legjobb, vesszenek a vékonyak…

Úgy gondoltam, hogy nekem nincs helyem ezek között a hölgyek között, mert nem tudom tolni a ducik szekerét, ha én sem vagyok rendben ezzel az állapotommal. Mert ahogy nagyon el akartam fogadni magam, és egyre nagyobb feneket kerítettem ennek a dolognak, egyre inkább éreztem, hogy uh én tényleg más vagyok. Tényleg gáz, hogy nem jön rám az 52-es nadrág. Vagy hogy nincs egy normális farmerom. Vagy hogy 1 hónap alatt elnyűvök egy cipőt. Vagy hogy bárki aki először ismer meg, lát az utcán, a boltban, és kedvesen szólok hozzá, rögtön azt hiszi ki akarok vele kezdeni mert biztos velem kevesen akarnak jóban lenni…

Na és ezek az összeesküvés elméletek, amik tudom hogy sokszor már már betegesek, beleüldöztek egy olyan szituációba, amikor elkezdtem utálni magam. Fura volt nem tagadom, még sosem éreztem ilyen ellenszenvet magam iránt. Ez az élet, amit mi ducik élünk abszolút nem fenékig tejfel. Ha nem teszünk a változásért akkor igenis gond van az öltözködéssel, a párválasztással, a folyamatos önbizalom-szintentartással, a lábfájással-hátfájással, és azzal, hogy ezekre fittyet hányjunk. Nincs mese, ki kell mondani hogy vannak gondok. Egészségügyi, lelki, fizikai egyaránt.

Aztán mindig amikor tökre lent éreztem magam, és azt gondoltam, hogy változtatok mert a férjem nem kíván, a ruha kicsi, a combom fáj, a menstruációm rendszertelen, és utálom, hogy a mai elfogadó önmegvalósító világban még mindig leröfögnek az utcán, szóval mindig amikor ide lyukadtam, eszembe jutott egy hatalmas nagy pénisz. Egy akkora, amekkorát el sem tudsz képzelni. Nos én eltudtam. Sőt. Bele tudtam képzelni azoknak az embereknek a szájába/ánuszába/fülébe, akik ezt az érzést kiváltották belőlem.

Továbbra sem érzem magam tökéletesen magabiztosnak. És azt gondolom, hogy kell beszélni a problémáinkról. Mert vannak. Ki kell mondani, mert az érzés, hogy már is ebben a cipőben jár, felszabadít, és eszedbe juttatja, hogy nem vagy egyedül. Legyen akármilyen bagatell, a mi problémánk. De lehet, hogy egyikünk már megtalálta rá a megoldást. Miért ne segíthetnénk egymásnak? Nem kell vezető, ha a saját életed főszereplője vagy. De még a legnagyobb hollywoodi színészeknek is van személyzete. Lennék a stílustanácsadód, ha leszel a sminkesem, vagy a szakácsom.

Végezetül, ha már annyira lehúztam az önelfogadás mániás harci amazonokat, jöjjön egy kis életmentő mantra, amit belesírhatsz az ötszörös nagyítású szemöldökszedő ( igazából pattanásnyomó, és állgyantázó tükrödbe ): Én én vagyok, s ez így van jól. /Virginia Satir/

Zs

fotó: etsy.com