Pár hete fotózáson jártam. Nem ez MÉG nem a világhírnév felé vezető út első állomása, csak a saját kis önbizalmam doppingolása. Nagyon vártam, és a napokban kézhez is veszem a végeredményt, de maga a készítés folyamata mégsem volt annyira zökkenőmentes mint vártam.
Van több fotós kollégám is, mindegyikkel jóban vagyok, de így utólag is úgy érzem, hogy jól döntöttem amikor egy hölgyet kértem meg a képek elkészítésére. Maját egy korábbi rendezvényünkről ismerem. Ott akkor még lufihajtogatóként volt jelen, de az internetnek köszönhetően azóta is láttuk egymást pillanatait. Láttam, hogy mostanában fotózással foglalkozik, és nem is teketóriáztam sokat, felhívtam, és időpontot egyeztettünk. Utcai, divat plus size fotókat szerettem volna, és ő ebben abszolút partner volt. Nagyon kedvesen állt a méreteimhez is :)
A fotózás napján szuper sminket készített nekem a város egyik legmenőbb sminkmestere, és a ruháimat is alapos gonddal választottam ki. Ennek ellenére borzasztóan izgultam, és egyáltalán nem voltam komfortos a préda szerepében. A magabiztosságom a béka feneke alatt, és az egyébként kirakatban (hangszórókban) élt életem minden kis emléke is koszos papírfecniként landolt a kukában.
A fotós nagyon aranyos volt. Jó „RubintRékaként” biztatott, lelkes volt, dicsért, én mégis esetlenül forgolódtam a híd korlátján, vagy egy várfal tövében. Nagy csalódás voltam. Ami pedig szörnyű, hogy nem csak magamnak, hanem ennek a szupercuki lánynak is, aki azt gondolta (jogosan, mert előzetesen ezt közvetítettem a nagyvilágba) hogy na majd most egy karakán csaj pózol az objektív előtt.
Megszégyenülve kullogtam a szoknyámhoz egyáltalán nem illő gumicsizmában a városom főterén, kezemben a magassarkúmmal, amiben persze járni nem, csak pózolni tudok, azt sem túl nagy sikerrel. És talán ezen a ponton nem csak én, hanem a fotós is borzasztó kellemetlenül érezte magát. Elmondott ugyanis egy sztorit.
Azon a rendezvényen, ahol először találkoztunk, én mint szervező voltam jelen. Beszéltem, rendezkedtem, viseltem magam, mert akkor épp rendben voltam. Ismerjük ezt az érzést ugye? Amikor ha kis élccel is a hangunkban, de bele tudjuk mondani a tükörbe, hogy "uh na ki ez a jócsaj?" :) Szóval a fotósom ezt a lányt látta. Aki mint kiderült olyan hatással volt rá, hogy ha nem is gyökeresen, de megváltozott az élete. Elkezdett bátrabban öltözködni, kinyílt, és viselni tudta az alakját, amit egy csodababától kapott ajándékba.
Most viszont ott álltunk. Fordított felállásban. Nekem kellett a tuning, és ő adott erőt. Ez valahol így is van rendjén, hiszen nem lehetünk mindig a toppon, csak azt gondoltam érdemes ebben a dologban elidőzni picit. Miszerint sosem tudhatod, hogy mit váltasz ki a másikból. Neki mennyit segít egy mosoly, vagy milyen kategóriába kerülsz mostantól egy rossz lábú felkelés miatt. Talán nem szükséges most megváltanunk a válasszal a világot, elég csak elmélázni rajta. Mindent visszakapunk amit adunk, szerencsére ezen a vasárnapon a karma a ducikkal volt ;)
Zs
ui: A rajtam és velem dolgozó szakembereket ezeken a linkeken éred el:
Foró: etsy.com
