Egy ideje gondolkozom azon, hogy újra elkezdek írni. Korábban volt már próbálkozásom, egy elég népszerű blog gazdája voltam, de akarva akaratlanul beletettem saját magam egy olyan skatulyába, aminek én nem mindig tudtam megfelelni.

Egy duci bloggertől azt várjuk, hogy mindig pozitív legyen. Menő ruhákat mutasson, szuper tippeket a mindennapokhoz, az önelfogadáshoz, de ha jó mélyen magunkba nézünk, ez az esetek legkisebb százalékában kivitelezhető. Amikor feladtam a kis missziómat, akkor picit el is határolódtam a témától. Szerettem volna hétköznapian kezelni, hogy duci vagyok. Igen az vagyok. És? Kit érdekel. Tök átlagos ez a dolog. Kifejezetten bosszantottak ( és még ezt teszik a mai napig is ) azok az életmód tanácsadók, akik azt hiszik, hogy amiért folyton azt szajkózzák, hogy igen, fogadd el önmagad, csodaszép vagy, te vagy a legjobb, vesszenek a vékonyak…

Úgy gondoltam, hogy nekem nincs helyem ezek között a hölgyek között, mert nem tudom tolni a ducik szekerét, ha én sem vagyok rendben ezzel az állapotommal. Mert ahogy nagyon el akartam fogadni magam, és egyre nagyobb feneket kerítettem ennek a dolognak, egyre inkább éreztem, hogy uh én tényleg más vagyok. Tényleg gáz, hogy nem jön rám az 52-es nadrág. Vagy hogy nincs egy normális farmerom. Vagy hogy 1 hónap alatt elnyűvök egy cipőt. Vagy hogy bárki aki először ismer meg, lát az utcán, a boltban, és kedvesen szólok hozzá, rögtön azt hiszi ki akarok vele kezdeni mert biztos velem kevesen akarnak jóban lenni…

Na és ezek az összeesküvés elméletek, amik tudom hogy sokszor már már betegesek, beleüldöztek egy olyan szituációba, amikor elkezdtem utálni magam. Fura volt nem tagadom, még sosem éreztem ilyen ellenszenvet magam iránt. Ez az élet, amit mi ducik élünk abszolút nem fenékig tejfel. Ha nem teszünk a változásért akkor igenis gond van az öltözködéssel, a párválasztással, a folyamatos önbizalom-szintentartással, a lábfájással-hátfájással, és azzal, hogy ezekre fittyet hányjunk. Nincs mese, ki kell mondani hogy vannak gondok. Egészségügyi, lelki, fizikai egyaránt.

Aztán mindig amikor tökre lent éreztem magam, és azt gondoltam, hogy változtatok mert a férjem nem kíván, a ruha kicsi, a combom fáj, a menstruációm rendszertelen, és utálom, hogy a mai elfogadó önmegvalósító világban még mindig leröfögnek az utcán, szóval mindig amikor ide lyukadtam, eszembe jutott egy hatalmas nagy pénisz. Egy akkora, amekkorát el sem tudsz képzelni. Nos én eltudtam. Sőt. Bele tudtam képzelni azoknak az embereknek a szájába/ánuszába/fülébe, akik ezt az érzést kiváltották belőlem.

Továbbra sem érzem magam tökéletesen magabiztosnak. És azt gondolom, hogy kell beszélni a problémáinkról. Mert vannak. Ki kell mondani, mert az érzés, hogy már is ebben a cipőben jár, felszabadít, és eszedbe juttatja, hogy nem vagy egyedül. Legyen akármilyen bagatell, a mi problémánk. De lehet, hogy egyikünk már megtalálta rá a megoldást. Miért ne segíthetnénk egymásnak? Nem kell vezető, ha a saját életed főszereplője vagy. De még a legnagyobb hollywoodi színészeknek is van személyzete. Lennék a stílustanácsadód, ha leszel a sminkesem, vagy a szakácsom.

Végezetül, ha már annyira lehúztam az önelfogadás mániás harci amazonokat, jöjjön egy kis életmentő mantra, amit belesírhatsz az ötszörös nagyítású szemöldökszedő ( igazából pattanásnyomó, és állgyantázó tükrödbe ): Én én vagyok, s ez így van jól. /Virginia Satir/

Zs

fotó: etsy.com